Állatos mesék

A császármadár és a teknős

– Én jobb vagyok nálad – mondta a császármadár a teknősnek – Én tudok gyorsan szaladni, sőt még repülni is!
– Te szerencsés! – felelte a teknős – De én úgy össze tudom magamat húzni, hogy senki sem tud bántani!
Egyszer csak arra eszméltek, hogy az emberek felgyújtották a mezőn a füvet. A növekvő tűz egyre jobban körbevette őket, amely már halálos veszélyt jelentett mindkettőjükre nézve. A teknős összehúzta magát. Ijedtében arra futott az elefánt, és rálépett a teknősre, de ő azt is túlélte. A császármadár megpróbált elrepültni, de a füst és a tűz miatt visszaesett a földre és végül meghalt.
– Ha valaki nagyon dicsekszik, a próbát nem állja ki.

(afrikai állatmese)

A teknős és a sas

A teknős magában panaszkodott: Nem tudom, micsoda állat vagyok én, ím, milyen rövid lábaim vannak, de mégis ezt a nagy páncélt kell a hátamon vinnem, s mind az életem végéig a földön kell járnom. Mennyi sok madár van az égen, amelyek szép magasan repülnek és nem félnek semmitől. Bárcsak én is repülhetnék!
Elment a madarakhoz, és azt mondta nekik:
– Ha valaki engem felvinne az égbe, annak elárulnám a titkát, miképpen lehet találni szép gyöngyöket a csigák házában.
De ő maga sem tudta, hol lehet ezeket megtalálni. A sas viszont azt mondta:
– Majd én felviszlek.
A körme közé vette, s felvitte magasan az égbe. Ott fenn már elkezdte kérdezni, hol lehet azokat a szép gyöngyöket megtalálni. Mivel a teknős nem tudta, így a sas elkezdte egyre erősebben karmolni a szállítmányát. A teknős elkezdett jajgatni:
– Jaj énnékem! Mit műveltem? Bolondul cselekedtem, hogy ide fel, hol semmi dolgom, kívánkoztam. Ha a földön maradtam volna, nem volnék most oly nagy gyötrelemben. Jaj énnékem!
A sas elunta a teknős panaszkodását és megharagudván, elhajította. A teknős a földre esve elveszett.

A kíváncsi teknős

– Figyelj rám, ha te nagy és erős leszel, te fogod tartani a világot. – mondta a nagy teknős a kicsinek.
– Hogyan lehet az, hogy a világot egyetlen teknős tartsa. – kételkedett a kis teknős.
– Természetesen nem egyetlen teknős tartja az egész világot, mivel a teknős mindegyik lába alatt van egy-egy további teknős. – fűzte hozzá az idős teknős.
– És ezek a teknősök? Hogyan tudják a világot tartani? – türelmetlenkedett a fiatal teknős.
– Ez így megy tovább, tudod, mindegyik teknős alatt van még négy további teknős, és azok alatt is vannak még további teknősök és így tovább.
– De akkor annak a végtelen sok teknősnek már meg kell tartania a világot.
– Így van, pontosan így. Szerintem, csak végtelen számú teknős tudja a világot megtartani, mivel az olyan hatalmas nagy.
A kis teknős elhallgatott és elkezdett ezen gondolkozni. A nagyobb azonban nem törte ezen a fejét, hanem keresett egy nagy levelet, hogy megegye. Sok idő telt el, már a nagy teknős csillapította az étvágyát és mozdulatlanul feküdt, már a szemei is félig le voltak csukva. Úgy tűnt, mindjárt elalszik, és a fejét behúzta a páncéljába. Ekkor jött újból a kis kíváncsi teknős:
– Milyen a formája a világnak?
A nagy teknős mielőtt válaszolt, lassan kinyitotta a szemét és kidugta a fejét a páncéljából.
– Te tényleg nagyon kíváncsi vagy. Mi változik akkor, ha a világ olyan lapos, mint egy tányér, vagy olyan mint egy gömbölyű golyó, vagy mint egy kocka, mint ahogy azt sokan mondják.
Egy kis szünet után még hozzátette az idős teknős:
– Mindegy, hogy milyen alakú a világ. A döntő az, hogy van. Neked ez egy formátlan dolog – kezdve a régi faltól, ami mögött a nap lemegy és amely nekünk védelmet nyújt minden bajtól, a vizesgödrön át, amely számunkra a szükséges nedvességet biztosítja. Hogy amögött véget ér-e a világ, azt nem lehet tudni.
Ez egy hosszú és kimerítő beszéd volt az öreg teknős számára, így nyugodtan visszahúzta a fejét a páncéljába és elkezdett már tényleg aludni.

A teknős foltjai

Az árvíz után az Oaxaca völgy egy mocsaras, lápos terület lett. Egy maréknyi agyag egyszer csak megmozdult és elkezdett mozogni. Ez egy teknős volt, amely nagyon lassan elkezdett lépegetni a mocsárban. A fejét kinyújtotta és a szemét tágra nyitotta, hogy felfedezze a világot, amelyet a nap sugarai most érnek először.
Egy helyen, ahol valami bűzlött, megpillantotta a teknős a keselyűt, amely éppen egy dögöt evett.
– Vigyél fel engem az égbe – kérte őt a teknős – Meg szeretném ismerni az Istent!
A keselyű sokáig kérette magát, mivel nagyon ízlett neki a döghús. A teknős addig-addig kérlelte a keselyűt, míg végül az beadta a derekát. Megfogta a teknőst a páncéljánál fogva és a levegőbe emelkedtek. Átrepültek a felhőkön, de a teknős elkezdett jajgatni behúzott fejjel:
– Nagyon rosszul vagyok, hagyd abba!
De a keselyű mintha meg sem hallotta volna a teknős jajveszékelését, repült tovább felfelé. A teknős azonban tovább nyavalygott, mígnem a keselyű megunta az egészet és eleresztette a teknőst.
Az Isten azonban lejött az égből és újból összerakta a teknőst. Ezért lehet a teknős páncélján még ma is foltokat találni.

Forrás: TeknősPark